1.
Kétezer nyarán voltam életemben először a Sziget fesztiválon. Persze nagyon jól éreztem magam, de volt egy konkrét pillanat, aminek az eufóriája különösen az emlékezetembe vésődött. A hatalmas dizsisátorban, akkor talán New York Party Arenának hívták, vagy a Pall Mall szponzorálta, együtt voltunk sok mindenkivel, akit szerettem (és szeretek most is), és nagyon tetszett a zene. „We are…, we are…, we are…, we are…” énekelte egy női hang végtelenítve, monoton, de mégis húzós, himnuszszerű, magával ragadó zene volt, amitől az ember maga fölé emelkedik. Nyilván azért emlékszem ilyen élesen a pillanatra, mert az ilyesfajta zene nagyon belehelyezi az embert a jelenbe, olyan, mintha az egész csak egyetlen pillanat lenne, a ritmus, az ének, semmi nem halad tovább, hanem egyhelyben áll, illetve forog körbe a maga exaltáltságában. Ami utólag egy pillanatnak tűnik, egy olyan tökéletes, nyári, felszabadult pillanatnak, amivel semmi más nem ér fel, az igazából valószínűleg vagy tíz perc volt. A női hang végig énekelte, hogy „we are…, we are…, we are…, we are…”, és csak a szám és a pillanat végén fejezte be a mondatot: „we are the chosen ones”. És tényleg: ott, akkor abban az eufóriában, olyan fiatalon, mind együtt az ezredforduló nyarának kellős közepén pontosan ezt éreztem.
2.
Pár nappal később a nyaralást Balatonon folytattuk. Sose szoktam akkoriban reggeli misére menni, de valamiért a leérkezésünk utáni első vasárnap a délelőtti misére mentem a családdal együtt Lellére a nagytemplomba. Délelőtt tízkor a testem még csak félig volt képes felkelni, az agyam még félig sem. A misére se nagyon figyeltem, egyedül arra koncentráltam, hogy ne aludjak el, az öreg plébános a prédikációban úgyis mindig arról beszélt meglehetősen síri hangon, hogy milyen volt, amikor marhavagonokban vitték őket Szibériába a munkatáborba. Hogy aznap is erről volt-e szó, azt nem tudom (nem kizárt), csak arra emlékszem, hogy a végtelenül monotonnak tűnő prédikációból hirtelen kihallottam egy mondatot, amit a pap az idős férfiak magas hangján kiáltott szét a szószékről az üdülőtestvérek feje fölé, jó hosszú hatásszünetet tartva utána: „a szeretet kiválasztott téged az örök életre!” És innentől kezdve megint nem bírtam tovább figyelni.
